Nincs gyermekem. 

Nem mosakodás képpen, de nem lehet. Az a bizonyos "Alaptörvény" így rám nem vonatkozik, az én nem létező nagykorú gyermekem nem kötelezhető arra, hogy rólam gondoskodjon, ha rászorulnék.

Van viszont pár évem, amit még élnem kell. Az is lehet, hogy megérem, hogy nyugdíjas legyek. Na, itt kezdem igazán rosszul érezni magam. Nem elég, hogy öregen, és Isten ments, betegen kell majd kivárnom ami még hátra van, büntetésem nem kerülhetem el. Másodrangú lettem, nem sikerült adófizető állampolgárt produkálnom a hazának, aki tovább folytatná alázatos adakozásomat a köz javára. Be kell majd érnem a megbélyegző, csökkentett, valószínűleg sok évtizedes munkám után már igen keveset is érő nyugdíjammal. 

Azon töröm a fejem, mit tegyek, amivel elismerést szerezhetnék, hogy én sem éltem hiába. 

Ássak egy gödröt netán? Ezzel jelezhetném, hogy öntudatos állampolgárként megbántam bűneimet, rólam már ily módon sem kell gondoskodni. 

Sírjak, mosolyogjak vagy kiabáljak? Azt hiszem, ma kiabálok.